A Nők című előadásunkról a Criticai Lapokban jelent meg az alábbi cikk:

Karinthy Ferenc: Nők Don Juan példáját idézte egy beszélgetésben Karinthy Ferenc, amikor a hetvenes évek derekán a Nők Lapja munkatársaként a nőkről, a nőkérdésről, a nők ábrázolásáról és a női olvasókról faggattam. "Hogyan nyilatkozhatnék én az emberiség feléről?" - mentegetőzött, de pillanatok alatt készségesen és szívesen kötélnek állt. Majd azt is hozzátette, hogy nem túl távoli tervei között szerepel egy saját tapasztalataira is támaszkodó, Nők című írás, műfaját tekintve alighanem regény. Ez a mű azonban, legalábbis ezzel az időben eltervezett, nagyon is vonzó cégérrel nem született meg.

A témához kötődő - a Nők forrásának számító - Aranyidő című hosszabb novella csak hosszú várakozás után került nyilvánosságra, és már a folyóiratközlés után "nem csekély felháborodást keltett". Ezt nem az aranyidő mai apologétája teszi szóvá, hanem a kritikus-kultúrpolitikus Pándi Pál a Kék-zöld Florida című kötet bírálatában. Bevallva, hogyha évekkel korábban írt volna róla, meglehet, ő is csak a profantáziálást hallotta volna ki a különös történetből, mint oly sokan mások. A téma és a történet frivolságát, a nőbolond Beregi Józsi Budapest ostroma alatt végrehajtott hódításait ő is frivolnak érzi, de az eltelt hét- nyolc év elég volt ahhoz, hogy véleménye megengedőbbé váljon. Fenntartva néhány a szöveggel és az emberábrázolással kapcsolatos kritikai megjegyzését, hangsúlyozza, hogy a groteszk a groteszk elemeket sem nélkülöző szatirikus kiélezést sokra értékeli, a mű "hangütése szokatlan, bizarr a súlyos történelmi események közelében, de ez a szokatlanság, sőt szatirikus frivolság nem a történelmi tragédia emléke iránti tiszteletlenség, hanem a megrázó történelmi helyzet iránt -tiszteletlen- és haszontalan társadalmi típus realista kritikája." Ez a feldolgozás sem változtatott azon, hogy amikor Fábri Zoltán filmet szeretett volna forgatni Karinthy Művéből, erre nem kapott lehetőséget. Jóval később a kortárs magyar irodalom iránt elkötelezett Szőnyi G. Sándornak sikerült egy tévéfilm lehetőségét kivárni, vagy éppen kiharcolni, de ekkorra a már a szerzőt az Aranyidő színpadot kívánó drámai feldolgozásának ötlete foglalkoztatta.

Karinthy Ferenc mai hívei, olvasói számára viszont az az érdekes, hogy a több, mint két évtizedes fent említett nekem adott interjú után a mű a Karinthy-hagyományt elkötelezetten ápoló fia, Karinthy Márton vállalkozásában - feldolgozásában és rendezésében- került bemutatásra, s hol máshol, mint a Karinthy Színházban.

Tisztes filoszként természetesen izgatott a nem létező és mégiscsak Karinthy Ferencet szerzőként feltüntető előadott dráma eredete. De még mielőtt kezembe került volna a színlapon is jelzett forrásmunka, Karinthy Ferenc Aranyidő című kisregénye, előkerült a nekem dedikált Harminchárom című novelláskötet, amiben külön cégér nélkül, a puritán "4" fejléc alatt szerepel a színpadi adaptáció forrása, illetve szövege. (Előrebocsátandó, hogy a két szöveg az utóbb megejtett összevetés alapján szó szerint megegyezik, és az itt közölt dialógusok alkotják a színdarab szövegét is.)

Megszületésekor meghökkentőnek tűnt a (nyilvánvalóan ironikus) cím, az Aranyidő is, - hogy lehet a háború, Budapest ostroma alatt játszódó, tragédiákkal terhes történet "aranyidő"? (Mellesleg Tel-Avivban magam is találkoztam egy magyar származású középkorú biológussal, aki ugyancsak derűvel és nem titkolt büszkeséggel mesélt arról, hogy 1944 telén, tavaszán -nyilvánvaló életveszélyben!- ő is mennyire élvezte, hogy kézről kézre, ágyról ágyra adták a szerelemre éhes budapesti lányok, asszonyok.)

Hasonló sorsról, jellemről és fordulatokról szól a Nők "hősének" kalandregénye is. annak leszünk nézőtéri tanúi, hogy egy sármos, bujkáló zsidó fiú, bizonyos Beregi Józsi egy pesti bérházban, ismerős és ismeretlen nők segítségével, ágyról ágyra kalandozva vészeli át az üldöztetés és az ostrom heteit.Ma már nem érezzük szentségtörésnek, hogy egy hajdani fiatalember - értds magát az írót, aki irodalmár barátaival együtt- a felismert valóságos veszélyek tudatában és ennek ellenére is, élete eléggé vidám időszakaként elevenítette fel az 1944 nyarán átélt hódításait. A tények és emlékek persze - önmagukban - nem igazolják Karinthy történetét. Nyilvánvalóan az író szőtte mese, hőse kalandjainak fordulatossága, Beregi Józsi és az általa meghódított csajok extrém helyzete és hiteles jellemzése tette akkor és teszi ma is elfogadhatóvá és szórakoztatóvá a Nőket.

De azért ennél többről van szó. Karinthy Ferenc darabja végső soron nem a mellesleg hitelesen felidézett háborúról, hanem a túlélésről szól. A megoldás ereje nem annyira az ábrázolt bérház legkülönbözőbb társadalmi helyzetű lakóinak történeteiben van, mint inkább a szerzőnek a rémségek tőszomszédságában megmutatkozó bizarr humorában. A Józsiért őszintén rajongó középkorú utcalány, a szerelemre testben és lélekben még jól emlékező, fonnyadó tisztviselő feleség és az ébredő érzékei sürgetését érző kamaszlány a maguk módján nemcsak jóllakatják, kielégítik, de boldogítják is Józsit, aki a saját sikerei birtokában nem minden büszkeség nélkül bonyolítja ügyeit. Ha valóban lenne mire büszkének lenni, az a sikeres hím valamiféle pszichológiai adottsága.. Az a körülmény, hogy nem délceg, vízilabdázó termetű izomkolosszus, amorózónak is meglehetősen köznapi. Viszont kedves és minden női szívhez a legmegfelelőbb, leghatásosabban szóló dumájával, az adott pillanatban őszinte gyengédségével mindenkihez megtalálja a megfelelő kulcsot.

Józsi bérházi kalandjai közül a legfélelmetesebb a csizmát és pisztolyt viselő véreskezű Kerekes Viktória alakította nyilas nővel átélt szexuális epizód. Ez a házba a legrosszabb szándékkal betörő némber, mielőtt még további áldozatokat lőne a Dunába, meghatódik attól, hogy akad olyan férfi, aki egyenruhája, militáns figurája mögött felfedezi a francia kölnit használó, csipkés kombinét használó nőt, aki valójában maga is megcsalt és elhagyott feleség. Váratlan odaadása éppen a a hamis iratokkal bujkáló zsidó fiút fenyegető, tényleges életveszély által válik drámaivá. Bóta Gábor a Népszavában írott kritikájában (2014. március 8.) kettőjük kiábrándító kalandját Józsi végleges megalkuvásának minősíti. Számomra a végzet számtalan, gyakran extrém variációinak egyike bontakozik ki a torz idillben, amit nem is a halálközelség, , hanem az életnek a halál elkerülhetőségét felvillantó paradoxonja tesz egyszerivé. A szeretőjét étellel-itallal elhalmozó szörnyeteg, az életet csak egyre több alkohollal elviselő nyilas nő frappáns kérdése, hogy "Maga még nincs kivégezve?" meghökkentő örkényi pillanattá forrósodik a a színpadon. Ami engem illet a figura ábrázolásában némileg bosszantott az a drámai funkciót i betöltő, de némileg túlhangsúlyozott ivászat ábrázolása. Feltételezem, hogy valamivel kevesebb inkább több, érdekesebb lett volna.

Rendezői erőpróbának tekinthető a torlódó konfliktusok, az egymás sarkában tapodó szereplők bezsúfolása a kamaraszínpadnak is szűk térbe és a kétórásnál valamivel hosszabb játékidőbe. Abban, hogy Karinthy Mártonnak ez tökéletesen sikerült, jelentős része van Juhász Kata és Major Attila reális és ugyanakkor erősen stilizált, forgó díszletének. A szexuális játékok színhelyéül szolgáló sivár bérházzal a tervezők nem is próbának idillt idézni, a látvány épp annyira kiábrándító, mint a helyzet. Viszont kiválóan szolgálja a több szinten és több helyszínen mozgatott figurák elkülönítését és akadálymentes közlekedését. Érdekes a hangulatfestő zene és a szuggesztív hangakusztika folyamatos jelenléte is. (Nyitrai László és Román Dávid munkája). Viszont az ostromhangulatot szolgáló, villódzó vakut idéző fényhatások inkább angolparki, mint színházművészeti eszközöknek tűnnek. Karinthy Márton igazgatóként arra büszke, hogy színházának állandó társulata nem lévén, rendezőként, a szerepre legalkalmasabb, legjobb elérhető színészek közt válogathat. Beregi Józsi abszolút főszerepe valójában két szempontból sem veszélytelen. Játszhatna a halállal bátran szembenéző hőst és csetlő-botló bájgúnárt is Dányi Krisztián. Ezzel szemben egy az élet kínálta lehetőségeket kihasználó, a szerelembe szerelmes hús-vér pesti fiút alakít, akit lelkünk mélyén sajnálunk, kedvelünk, időként kinevetünk, de akiért mindvégig jó szívvel drukkolunk. A rendező elismerésre méltó érdeme, hogy a népes, ám heterogén kórusban senkitől sem hallunk egyetlen hamis hangot sem. Murányi Tünde, Gáspár Kata és Bencze Ilona vonzó színészi alázattal vállalják a megkövetelt kisszerűséget, a szövegbe rejtett iróniát. A női gárda legjobbja a sémákat mesterien elkerülő, idősecske utcalány, Murányi Tünde. Bencze Ilona fegyelmezett, hamis méltósága épp annyira meggyőző, mint Gáspár Kata ébredő, ám szenvedélyes nőiessége. Csak Tímár Évát sajnáltam, aki "egész estét betöltő" nagyszerű színész létére néhány érdektelen, színtelen mondatra van kárhoztatva.

Nem könnyű dramaturgiai penzum az életben maradás katarzisával befejezni egy tragikus komédiát. Karinthy Márton megoldása, hogy az írott szövegből merészen kikacsintva, a Budapesti tavasz záró akkordjával, Ruttkai Éva emlékezetes újsághirdető jelenetével zárja a játékot, sokak számára már-már szentségtörésnek tetszhet. Számomra a Karinthy Ferencet, Máriássy Félixet és Ruttkai Évát egyszerre megidéző ismerős jelenet inkább derűs hommage-nak tűnik.

Kétségtelenül akadnak kisebb leállások, zenés áramszünetek, főként az előadások elején, és el kell fogadnunk, hogy sem Karinthy Márton, sem a stáb nem óhajtja az alapjában hagyományos előadással megváltani a világot. Nem keresi, nem vállalja az aktuális közéleti, politikai színház előadásának kockázatát sem. De időnként nem árt - nekünk, kritikusoknak sem! - a palettát szélesítő, tartalmas, szórakoztató színház követelményein és lehetőségein is elgondolkodni. Eszembe jut, hogy az író a beszámoló elején idézett interjúban félreérthetetlenül tudtomra adta, ő bizony a modernség körül gyűrűző vitában egyre konzervatívabbnak vallja magát. (Ennek messzire vezető emberi, írói következményeiről nem a sikeres bemutató alkalmából érdemes szólni.) Fiának hagyományőrző hűsége a harmincharmadik évadára készülő budai színház közönségének estéről estére tán különböző színvonalú, de de törekvésében és eredményeiben is többnyire a színház törzsközönségének kedvére szolgáló ajándék.

Karinthy Ferenc régi-új Nőkjét az évad utolsó előadásán, zsúfolt házzal láttam, és bízom benne, hogy a sikerszéria a következő szezonban is folytatódik.

Földes Anna