Mi kis városunk. Egy nézői levél a Facebookról

2018 jan 20.

Hámoriné Dr Sali Judit

A Karinthyak szelleme


Érdeklődéssel fordultam a Budán majdnem egyedülállónak nevezhető családias, kis színház számomra ismeretlen darabja Thornton Wilder: A mi kis városunk péntek esti előadása felé. Magát a színházat is belengi valamiféle, a múltból jövő üzenet, amelyet őriznek a falakat beborító, többnyire a múlt századból származó színi előadások plakátjai. A híres író-dinasztia Karinthy Frigyes nagyapától „lépett” Magyarországon, és a nemzetközi kulturális, irodalmi életben is „színpadra”. Az unoka, Karinthy Márton, jó házi gazdaként vigyáz a nagy elődök emlékére. Ahogy közeledik az előadás kezdete meg is jelenik, korántsem „igazi” színházi viseletben, otthonosan mozogva köszönti a régi ismerősöket, köztük Sándor Györggyel is vált néhány szót. Majd csintalan, még mindig „kisfiús” tekintete végigsuhan az idegen arcokon. Aztán leül még az előtérben, hogy gyorsan dedikáljon valakinek egy Ördöggörcs-öt. 
Természetesen beül a bordó bársonyszékek melletti pótszékre, hogy, nem tudom, hányadszor részese legyen saját rendezésének, melyet hazánkban egy nem túl ismerős, amerikai szerző tollából fordított egy hasonlóan nagynevű család ismert írója, Benedek Marcell.
Minimális díszlettel, kellékkel dolgoznak a színészek. Jelbeszédszerűen imitálják a cselekvéseket. Egy álmos kisváros néhány jellegzetes figurája, családja mutatja be az unalmasnak is ítélhető hétköznapokat még 1901-ből, majd a végére 12 évvel későbbről. A dátumnak nincs jelentősége, mivel napjainkban is játszódhatna a világ bármely olyan pontján, ahol béke van, és egy nagyjából 2 ezer fős kisváros minden lakója tud a másikról mindent. Vagy mégsem? Ebben a darabban ugyanis úgy tűnik, nincsenek lázadások, nincs elégedetlenség, nincs semmi olyan, ami jelen korunkban hírértékkel bírna. A nők élik a mindennapos életüket, álmodoznak néha, mely groteszk módon még a 3. felvonás temetői jelenetében is visszatér (de csak egy rácsodálkozás látható a MrsGibbs-et alakító Györgyi Anna arcán). Szerepel benne egy „rendező”, aki mintha egy fejjel magasabb lenne a többi embernél, átvitt értelemben is. Néha kiszól hozzánk, akik néma csendben ülünk, és azt gondolom, a többség nem tudja elképzelni, mi lehet érdekes a történetben, ahol semmi különleges nem történik.
A 2. felvonásban megérkezik az elmaradhatatlan szerelmi szál. A 2 szomszéd szép és okos kamaszkorú nagylánya Emily és George egymásba szeretnek a telihold alatt. A fiú egy ideig gondolkodik rajta, hogy nem lenne-e jobb még 3 évre főiskolára menni, ami jobban megalapozhatná a közös farmot, melyen gazdálkodni akar igencsak ifjú feleségével, de egy rövid párbeszéd után az ifjú ara szájába adja a döntést. Marad inkább, mivel a túl hosszú idő veszélyes lehet az érzéseikre, leendő családjukra. Az esküvőn természetesen megjelenik a kisváros apraja-nagyja. És meglepő, hogy az alig 18 éves fiatalok nem rohannak hanyatt-homlok a templomba. Nem. Inkább megijed mindkettő: mi lesz a jó fej baseball-os barátokkal (fiú), nem maradhatok továbbra az Anyukám és Apukám dédelgetett kislánya (lány). Majdnem egy gyengédnek nevezhető szülői erőszak győz, s végül egymáséi lesznek. Életük folytatódik, rutinszerűen, éppúgy, mint az 1. felvonásban bemutatott idősebb családoké. Ezt azonban csak a szünetben gondolhatjuk, mert a nászinduló csodás, ismerős taktusai után a 3. felvonás komor jelenete következik.
Néhány szék üresen marad, de látom, Karinthy Marci ott ül és vár velünk együtt. A kisváros temetőjébe többen kiköltöztek az elmúlt évtized alatt, és most ott ülnek egymás mellett megnyugodva. Ők is várják az érkezőt. Számunkra döbbenetes módon nem az idősebb korosztályból jön, hanem a fiatal Emily következik az üresen álló székre a már eltávozottak mellé. 2. gyermekének szülése közben az akkoriban oly gyakori gyermekágyi láz elvágta az Élet fonalát. Egymás mellé kerülnek az élők és holtak. Nem értik egymást. Különösen a holtak nem az élőket. Emily nem érti még egyik „társulatot” sem. Férjének édesanyja, aki szintén lenn pihen már, figyelmezteti, ne akarjon visszamenni, csalódni fog. Ő mégis egy napot, egy 12. születésnapot kér a „Rendezőtől”, aki transzcendens erejével megvalósíthatja az idő visszaforgatását. Emily azonban olyan kereteket feszeget, melyeket emberi agy nem fog megfejteni soha. A Lélekben megjelenőt nem láthatják a manifesztálódott (testet öltött) lények. Ezért szüleivel nem tud szót váltani, a tehetetlenség visszaviszi az eltávozottak közé, akik éppen a csillagos eget kémlelik békésen, lázadás nélkül még itt lenn is. Lehet ennél a történésnél nagyobb esemény, minthogy élünk, szeretünk, dolgozunk és meghalunk? –kérdezi a Rendező.
Karinthy Márton nem érdemtelenül fogadja a gratulációkat, s a pici színház falai között felcsattanó tenyerek vastapssal köszönik meg a színészeknek az Életből merített játékot. Nem is játék volt ez, hanem Életünk egy estéje, aztán másnapra tovább pörög-forog a kerék, többen eltűnnek örökre, újak érkeznek, s a köztes létben lévőknek pedig kellenek ilyen családok, tanítók, mesterek, mint a Karinthyak, akik tudtak, megéreztek valamit abból a háttérben lassan besötétülő csillagos égből.